Juhászkutya.

Származása, kialakulása: Pontosan nem tudjuk, hogy a puli honnan és mikor került a magyar pásztor mellé. Pásztorkodó őseinknek ősi terelő kutyája lehetett. Emellett tanúsít az a tény is, hogy Tibettől Mongólián és Szibérián át Nyugat-Európáig, az északi füves sztyeppéktől az afrikai szavannákig fellelhető hasonló foglalkozást űző, csak más-más formát mutató rokona.
A nyáj védelmét ellátó komondorról, kuvaszról már a XIV. századból maradt reánk írásos emlék. A puli szinte nyomtalanul teljesítette feladatát a pásztor mellett. Legközelebbi rokonai, a tibeti pásztorkutyák azt bizonyítják, hogy a népvándorláskor már őseink mellett volt, s végig­kísérte nyájukat európai vándorlásuk alatt. Az 1700-as évekből származó rajz és leírás szerint az ősi magyar terelő pásztorkutya kistestű, lompos szőrű volt. Az 1751-ből fennmaradt írás „pudliról vagy magyar „vízikutyáról" emlékezik meg. 1801-ben Földi János a pumit ismerteti, de a puli névről csak később hallunk. Nem tudjuk, hogy a legrégibb időben hogyan hívták, lehet, hogy a puli a pudel ferdítéséből keletkezett. De van olyan kutatás is, amely nevét ősinek, közép-ázsiai szóeredetnek véli.

A puli fennmaradását a pásztorkodó életmódnak, a pusztának köszönhette. Jellegében az idők folyamán több-kevesebb változáson ment át, de a pásztorok kezén fajtatisztán fennmaradt. A pásztor tudta, hogy milyen érték hűséges terelő kutyája, minden időben nagy becsben tartotta, céltudatosan tenyésztette, adta-vette. Arra is vigyázott, hogy a nyáj mellett fellelhető őrző-védő ebek ne keveredjenek a terelő kutyával. Érdeke volt, hogy őrző-védő ebei nagyok és főleg fehér színűek legyenek, a terelő puli meg élénk, gyors és tanulékony maradjon.
A századforduló a puli tenyésztés történetét két részre osztja. Előtte rendszertelen tenyésztés folyt, utána állattenyésztési képzettségű szakemberek avatkoztak a puli további tenyésztésébe. A rendszertelen tenyésztés évezrede őrizte meg számunkra a pufit. Nem esztétikailag tökéletesen formált, kiállítási példány volt akkor a puli, hanem a pásztor nélkülözhetetlen, hűséges segítő­társa. A XVII-XIX. század pásztorairól pontosan tudjuk, hogy milyen becsben tartották terelő kutyájukat. A pásztor céltudatos tenyészkiválasztó tevékenységének eredménye lett a puli legnagyobb értéke: okossággal párosult munkakészsége. Színben nagy változatosságot mutatott e kor pulija. Ezt a formalisztikus tulajdonságát elhanyagolta a pásztor. Annál inkább törődött belső értékével, munkaképességével. A hosszantartó, egy irányban ható tenyészkivá­lasztás eredménye lett, hogy a puli teljesítményében, munkakészségében igen nagy egyöntetűséget mutató fajta. Ahogy mondják, csaknem minden egyede „született terelő".

Rendszeres tenyésztése: Szerencsés véletlen, hogy amikorra a pásztorkodás szűk területre kezd összeszorulni, a szakemberek „felfedezik a pulit". Az 1900-as évek elején széles körű irodalmi vita indul pásztorkutyáink eredetéről, elnevezéséről, jellegformálásáról. A felvetett kérdésekben is eredmény, kifejlődés születik, de sokkal fontosabb, hogy a legszélesebb körben ismertté lesznek parlagon heverő értékeink: pásztorkutyáink. Kistestű pásztorkutyánk, a puli köszönhet legtöbbet ennek a korszaknak. Elsősorban is szétválasztják a pumitól, amely belőle alakult ki, és amellyel néhány századon át keveredett. Két évtized kellett e szétválasztáshoz, de a fajta­keveredést még napjainkban sem lehetett egészen megszüntetni. Ezután a puli értékes és feltűnt jó tulajdonságai folytán divatba jön, s megjelenik nemcsak a falvakban, de a városokban is. A divatnak, a sportcélnak megfelelően alakítják, formálják külsejét, szőrét, szőrszínét. Elkészítik első fajtaleírását (standardját). Buzzi, Lendl és leginkább Raitsits voltak azok, akik a többi pásztorkutya mellett a puli szakszerű tenyésztésének alapjait lerakták.
A szakszerű tenyésztés hatására gyorsan formálódott a puli. Ezért nem lesz érdektelen, ha jellegének, nagyságának és színének változását nyomon követjük.

A puli az idők folyamán jellegében oly nagymérvű változáson ment át, hogy az ősi puli napjainkban nem érné el még a törzskönyvezés alapkívánalmait sem. A XX. száz előtti puliról fennmaradt képek, rajzok alapján megállapíthatjuk, hogy a felálló, vagy legalábbis a könnyű, mozgékony fül általános volt. A fej szőre nem volt olyan hosszú, hogy ernyősen eltakarta volna a szemet. A fej formája kissé megnyúlt volt. A test szőre középhosszú. A lábvégek jegyessége, de főleg a mellfolt általános volt.
Amikor a pumit önálló fajtaként különválasztották, a puli lógófülűsége és a fej hosszú szőrrel borítottsága fajtakívánalom lett. Előbb a végtagok jegyei, napjainkban meg már a tőzött mellűsége sem kívánatos.
A pásztorok mellett a régi puli valamivel hosszabb lábú volt, mint a mai kívánatos forma, és kevésbé kvadratikus alakot mutatott. A szőrzet hosszabbodott. Napjainkban nem ritka már az olyan egyed sem, amelynek szőre a két pár láb között is a földig ér. A lompos, nemezesedésre hajlamos szőrzet volt az ősi forma. Idők folyamán úgy látszik spontán fellépett egy fürtös, zsinóros alakzat is. Már a XVIII. században a szakírók említik a fürtös, zsinóros szőrű pásztorkutyákat. Ma a teljesen nemezes és a kifejezetten zsinóros véglet között számtalan átmeneti forma lelhető. A zsinóros szőrzet a divatnak jobban tetszik, mint az eredeti forma.
Hosszú vita tárgya volt a puli nagysága. A nagyságváltozatok régen hasznosítási irányt jelöltek. Az 50 cm-nél nagyobb pulit őrző-védő szolgálatra alkalmazták. Rendőrségünk is használt ilyen nagyságú pulikat védő-nyomozó szolgálatra. A puli intelligenciája, szimata, élénksége folytán jól bevált erre a célra. Kár, hogy ilyen irányú használatát abbahagyták. A 40-50 cm közötti nagyságváltozat a gulya, a konda, a ménes mellett terelő szolgálatot végzett. A juhnyáj melletti szolgálatra a 40 cm körüli testnagyság a megfelelő. A 30 cm magasságú kis, illetve törpe puli csak luxuscélokra jó. A városi kutyatenyésztés esztétikai és egyéb okból is kedvez a törpe növésnek. A tacskólábú egyedek megjelenése súlyosan elítélendő, mert ez a forma biztosan öröklődik. Az ilyen kicsi puli semmii munkára nem alkalmas, s ezért tenyésztése nem is kívánatos.

Ma a pulit egyféle nagyságban tenyésztjük. Mivel a juhnyáj melletti szolgálata a legelterjedtebb, s az itt megfelelő nagyság házőrzésre is jó, ezért a 37-44 cm közötti egyedeket tartjuk ideális nagyságúaknak. A 31 cm-nél kisebb szukát és a 34 cm-nél kise kant nem is törzskönyvezik.
Régen a puli gazdag színváltozatokat mutatott. Feljegyeztek: fehér, krémszínű, galambszürke, hamvasderes, zöldesszürke, zöldes, ordas, egérszínű, vasderes, acélkék, avét (sötétszürke), rozsdásfekete, tűzött fekete, vörös, barna színű egyedeket. E színek kö­zül a barnát, mint nemkívánatos színt selejteztük, s nem is törzskönyvezzük.
A fekete szín 50 évvel ezelőtt még ritka volt, sőt volt olyan vélemény is, hogy a fekete puli nem fajtatiszta. A mai divat a fekete színt kedveli, s azt szeretjük, hogyha az jegytelem és nem mutat egyéb árnyalatot sem. Kár lenne, ha csak fekete színben tenyésztenénk a pulit. Genetikailag megvan a lehetősége annak, hogy különböző színváltozatban állít­suk elő. A szürke különböző árnyalatai jelentik ma a legnagyobb változatosságot. A fehér színű egyedek igen szépek, kár, hogy csak néhány tenyésztő foglalkozik előállításukkal. Az irodalom alapján megállapíthatjuk, hogy a tarka puli sohasem volt tenyészcél.

Rokonai: Amerre a magyarok a népvándorlás alatt elhaladtak, arra kell keresni a puli rokonait. A legközelebbi rokonfajták az aránylag későn felfedezett, de annál jobban divatba jött Lhassa apsos és a Tibet-terrier. Az előbbi a pulinál alacsonyabb. Az utóbbi a középnagy puli méretének megfelelő. Mindkettő tibeti pásztorkutya-fajta. Szőrözött­ségük, szőrzetük minősége hasonló a puliéhoz.
Európában az orosz síkságon és Lengyelország területén találhatunk hasonló jellegű ku­tyákat, amelyek eredeti rendeltetése a terelés volt.
A puli legközelebbi rokona a belőle kivált pumi és mudi, amelyekről külön fejezet szól. Az uszkár fejlődéstörténetileg ugyan nem rokona a pulinak, de feltehető, hogy a pitli vérébe ez a fajta is belejutott, bár sem céltudatosan, sem tartósan ilyen keresztezést nálunk nem végeztek. A puli nevének magyarázatára két elmélet van; az egyik szerint a pudel torzítása, a másik, a sokkal bizonyítottabb, régebbinek, közép-ázsiai szó­eredetnek véli.

Szabványosítás (standardizálás): A szabványosítás célja, hogy leírja, meghatározza a fajta kívánatos, jellemző tulajdonságait. A mintaleírás a fajta egységes, a célnak megfe­lelő kialakulását szolgálja, ugyanakkor védi a fajtákat idegen fajták behatásától és a leromlástól.
Amíg nem írták le a kívánatos, a jellemző tulajdonságokat, addig gyakran előfordult, a rokonfajtákkal (pumi, mudi) összekeverték, összetévesztették a pulit. Általános volt nevezési zűrzavar. Még a kiállításokon is előfordult, hogy felálló fülű, rövid szőrű, megnyúlt fejű egyedeket puliként akartak elbíráltatni. A tenyésztők sem voltak tisztában azokkal az kívánalmakkal, amelyeket joggal megkívánhatnak a pulitól. E rendszertelenség, s a puli feltűnése a falvakban - ahol nagyobb a kereszteződési veszély, mint a pusztán - azt eredményezte, hogy sokféle jelleg, mozaikszerű kép alakult ki.
Kynológiával foglalkozó állattenyésztési szakembereink tudták, hogy terelő pásztorkutyáink kitenyésztésében úgy lehet rendet csinálni, ha leírják az egyes fajták jellemzőit is. Mi 1902-bon leírta külön a pulit és külön a pumit. Raitsits 1924-ben részletes standard leírást ad, amelyet az FCL is elfogad. E leírás alapkívánalmai ma is helytállóak, de bizonyos részkívánalmak az idők folyamán változtak. Az elmúlt 40 év több változást eredményezett pá kutyafajtáink kívánatos tulajdonságaiban, ezért vált szükségessé az új standard elkészítése. A standardnak mindig a gyakorlati élet kívánalmait kell tükrözni: rögzíti az addigi eredményt a fajta kitenyésztésében, és bizonyos mértékben előre is mutat. Az 1960. évi 6811-T s szabvány ma a mértékadó standardleírás. A fajtabélyegek magukban foglalják mind a külső, minőségi tulajdonságokat (szín, szőrzet, forma stb.), mind a belső értékmérőket (munkakészség, igénytelenség, terelőkészség stb.). A két tulajdonságcsoport között lényeges különbséget kell tennünk, nemcsak az öröklésmenetben, de a téren is, hogy a belső értékmérőkkel szemben a kívánalmak kevésbé változtak. Szinte változás nélkül ma is megköveteljük a puli munkakészségét, a környezethez való jó alkalmazkodását, igénytelenségét az elhelyezés és a takarmányozás iránt, a tanulékonyságot nemcsak a terelésben, de a házőrzésben is. Amióta a sporttenyésztés felkarolta a pulit, azóta még szigorúbb szabályok szerint ítéljük meg a külsejét. A standard ismerete és alkalmazása a gyakorlati tenyésztésben, az elbírálásban az a mérce, amely m a kitűzött célt, és segítség az egyéni elfogultság legyőzésében is.

Mind a puli, mind a többi pásztorkutyafajtánk szabványát mi írjuk elő a világ bát részén tenyésztett egyedek számára. Mindenütt ismerik azt, ahol kutyatenyésztéssel foglalkoznak. Szabványaink fokozott feladatot rónak reánk: mi alakítjuk a szabvány arra is vigyáznunk kell, hogy a szabvány kívánalmainak megfelelő egyedek kerül, ki tőlünk a nagyvilágba.

A puli mintaleírása: Külső megítélése. A fajták értékelésében leglényegesebbek a belső értékmérő tulajdonságok. A pásztor is kisebb gondot fordított a külsőre, belső tulajdonságai alapján ítélte meg elsősorban a pulit. A gyakorlat, főleg a laikus szemlélet még­is a küllemet helyezi előtérbe. A sporttenyésztés is a külső formával dolgozik. A tet­szetős vagy az újszerű küllemi alakulás, s annak megszilárdítása a sporttenyésztés célja. A pulit elsősorban értékes belső tulajdonságaiért, terelő és házőrző munkájáért tartjuk, de nem függetleníthetjük magunkat a szépérzékünktől sem. Időszakonként a sport­tenyésztés és azok módszerei vitték előre a pulifajtát.

A forma és a teljesítmény megítélésében a következőképpen vélekedjünk. Formára a legszebbet igyekezzünk tenyészteni. Ezt követeli a sportcél, s némelykor ez haszonnal is jár, amely nem lehet teljesen mellékes. A sportcél azonban ne legyen ellentétes a meg­felelő használat követelményeivel. A használatbeli tökéletességhez idomuljon a sportcél. A külső megítélésében az oknyomozó küllemtan szabályait kövessük. A testtájak, szer­vek, szövetek ne csak ideális formában érdekeljenek bennünket, hanem ismernünk kell azt is, hogy egy bizonyos testtájalakulás mennyiben szolgálja a jó használatot.

Összbenyomás. A puliról alkotható összbenyomás a következő: középnagy testű, élénk vérmérsékletű (mozgékony, értelmes, tanulékony, igénytelen). Teste arányos. Hosszú szőrzete egészen különleges helyet biztosít részére a kutyatársadalomban. Nem az egyes testtájak szép formájával hat, hanem különleges megjelenése összességében teszi széppé.
Szervezete szilárd és szikár, finomabb csontú. A túl finom egyed éppen úgy nemkívána­tos, mint a durva megjelenési forma. Kerek feje nem különül el a törzstől. Füle nem lát­szik. Nyaka alig érzékelhető, a vállal egybefolyik. A törzs és a végtagok négyzetes for­mát mutatnak. A hosszú törzs a használatban se lenne jó, de a tenyészcél is kizárja ezt az alakulást. A túl rövid törzs, az aránytalanul hosszú láb rendszerint a mellkasi rész fej­letlenségét jelenti. Farka az ágyéktájékra visszakunkorodik. Így a fari rész túlnőttnek hat, s a far tényleges formáját nem mutatja. Szőrzete kitölti a két láb közötti teret. Néha olyan egyede is akad, amelynek szőrzete a földig ér.
A törzs és a végtagok zárt négyzetet alkotnak. A végtagokat külön szemlélni gyakran lehetetlen. Sokszor hiányát érzi a szemlélő a testtájak zavartól mentes megtekintésének. Szokták ilyenkor vízzel leönteni a pulit, és így jobban szembetűnik a tényleges forma. Állása szabályos. Mozgása gyors, szökdécselő, kissé kötött.
Közepesen hangos, de temperamentumos. Edzett, egészséges fajta.

A testtájak ismertetése. A fej összességében finom, kicsi, a dús szőrzet következtében kissé elliptikus. A koponyai rész oldalról és elölről is kerek. Az arcorr rövidebb, mii koponya, az egész fej hosszának 30%-a. Az orrhát egyenes. Feje nem hegyesedik. A szemboltívek fejlettek, a stop-vonal kifejezett. Az orr tompán lekerekített, az orrtükör aránylag nagy. Az állcsont és az állkapocs egyaránt fejlett. Ha nem egyformán lett a két fogsor, a fogak záródásakor rendellenesség tapasztalható. Minél nagyod két metszőfogsor között a hézag, annál súlyosabb a hiba, mert a fogás biztonsága szenved általa, és a táplálékfelvétel is akadályozott. Szabályos a puli fogazata, ha a metszőfogak ollósan záródnak, vagyis a felső fogsor metszőfogai az alsók elé kerülnek úgy, hogy az alsó metszőfogak koronájának rágólap felőli egyharmadához kívülről simulnak. A szemfogak akkor szabályosak, ha az alsó van előbb, és a felső közvetlenül mögötte.
A harapófogószerű fogsor-záródás már hibáztatható. A pontyfog és a csukafog súlyos hibának minősül, hasonlóképpen a keresztező fogazat is. A kifelé dűlő metszőfogsor-ív rendszerint fejletlen, s nagy hézagú fogakat mutat, nemkívánatos alakulás. Régebben szokás volt a szemfogak hegyét lecsípni, hogy a puli az állatokban ne tehessen kárt. Ma már ezt rossz szokásnak minősítjük, mert a tanított puli fogása finom, nem károsítja az állatot, a fog lecsípése pedig az állatvédelem szempontjából kifogásolható. Az ajkak fe­szesen simulnak a fogsorra.
A durva fej durva szervezetre, flegmatikus vérmérsékletre vall. Az elhegyesedő fej, a kis, kerek orrtükör spitz-vérre utal. Az igen erős stop pedig uszkár vagy máltai pincsi hatást árul el. A lelógó ajak lazaságra vall, és rendszerint idegen fajtára mutat. A koponyai rész hosszát nem közelítheti meg az arcorr hossza. Minél hosszabb az orr, annál súlyosabb hibának ítéljük. Ha fejletlen a szemboltív, keskeny és hegyes a fej. A tágan ívelt homlok­orrhajlat nem puli jelleg.

A fül a kerek koponyából középmagasan ered, s azonnal lógó irányú. Észre nem vehető, felfelé pedig még figyelő helyzetben sem mozdul. A fülkagyló széles, lekerekített V for­májú s a belső szemzugig ér.
A kívánatos fülformától eltérő alakzat a kicsi, mozgékony, felálló fül (pumi és mudi ha­tás), a lógó, nagy, húsos fül (spániel hatás), a kis, hegyes fül (spitzjelleg). Mivel ezek a fülformák makacsul öröklődnek, ezért az ilyen egyedeket ne tenyésszük. Kifogásoljuk a túl magas, az alacsony fültűzést is; keskeny vagy túl széles, vagy búbos fejformát okoznak. A mozgékony, könnyű fül azért hiba, mert a kerek pulifejről alkotott képet megzavarja az állandóan elmozduló fül. A pumi és a mudi fülformájának kiszelek­tálására, elkerülésére fordítsunk különösen nagy figyelmet, mert a viszonylag nem régi fajtaszétválasztás miatt még gyakorta találkozunk ilyen fülformájú puliegye­dekkel.

A puli szeme ép és folyástól mentes, a szemhéjszél pedig feszes legyen. A laza szemhéj biztosan öröklődik, igen súlyos hiba. Színe sötét kávébarna vagy fekete. Vágása egyenes.
Tekintete nyílt, élénk, értelmes. A mélyen ülő vagy a kidülledt szem egyaránt hiba. A vízszintes szemvágás nemkívánatos. A sárga, a kék szivárványhártya, a csókaszeműn (fehér szivárványhártyáz, a felemás szem a fajtajelleg és a szervezeti szilárdság rovására írandó.

A nyak illesztése a vízszintessel 45°-os szöget alkot. A vízszintesen tartott nyak egy egyenes mentén mutatja a fejet, nyakat és az egész felső vonalat. Az uszkáros, meredek nyakillesztést pulinál nem szeretjük. A nyak középhosszú. Tényleges hossza alig érzékelhető. Ha külön szembetűnik a puli nyaka, az már valamilyen hibát jelent. A túl rövid nyakat azért nem szeretjük, mert a mozgékonyság rovására van. A hosszú nyak rendszerint izomszegény és lapos is. A nyak izmos és mozgékony legyen. Az izomszegény nyak éles felső vonala rendszerint folytatódik a hasonlóan izomszegény marra és hátra.

A törzs felső vonala a mar, a hát, az ágyék és a far összefüggő felső vonalát jelenti. Szilárd vázát a gerincoszlop adja. Jól alakult a felső vonal, ha enyhén nyújtott ívet alkot, csak kismértékben kiemelkedő marral, egyenes háttal és ágyékkal, domborodó, ma kissé lejtős farral. Ez a forma a legmegfelelőbb a törzs rögzítéséhez és az erőátvitel gazdaságos voltához.
A felső vonalon hibának számít minden olyan alakulás, amely megbontja e tájak harmonikus arányát. A háttájék oldalain bordákat találunk. Ezek a hát esetleges hiba enyhíthetik, a törzs feszességét előmozdíthatják. Az ágytájékon borda nincs, ezért tájék hibáit fokozott szigorúsággal ítéljük meg. A far szolgáltatja az izomerőt a törzs előreviteléhez. Formáját az izomerő-biztosítás szempontjából vizsgáljuk.
Szükséges, hogy a puli felső vonalának tájékait külön is szemügyre vegyük, mert a nap szőrzet elfedi a kisebb hibákat, és csak akkor válik láthatóvá, ha már súlyos hiba lett.

A puli marja nem kifejezett, csak kismértékben emelkedik a hát vonala fölé. Az izomszegény, éles mar azért is hiba, mert az éles és keskeny maron a szőrzet szétnyílik, középütt nyitott lesz. Ez a hibás szőrözöttség mind a nyakra, mind a hátra kiterjedhet. Süppedt a mar, ha a laza vállak feltolódnak s élben kipúposodnak. Ilyenkor a mar és a törzs is a lapockák között lesüpped. Ha a hiba súlyosbodik, a felpúposodó lapockák előtt és utána is mélyedés látható. A süppedt mar a szervezet lazaságát mutat] Ha fiatal pulin találkozunk ezzel a hibával, a sok mozgás, a gyakori ugrálás eltüntetheti a bajt. Ha az idősebb egyedeken, életük későbbi szakában jelentkezik, nem ítéljük szigo­rúan. Vigyázzunk, mert a kövér kondíció el tudja leplezni a mar süppedtségét.

A hát egyenes legyen és középhosszú. A hosszú bordai rész, a hosszú mellkas nagy tüdőt és szívet rejthet magában. A hosszú hát azért sem kívánatos, mert hosszúvá teszi a tör­zset és a puli gyorsaságát, mozgékonyságát csökkenti. A puha hát lazaságra vall. A haj­lott hát már selejtezési ok. Az enyhén hajlott hát többször fialt szukák esetében nem hiba. Az ágyék egyenes irányára még jobban vigyázzunk, mint a hátéra. Ha rövid, fe­szes és izmos az ágyék, akkor jó kötésűnek mondjuk a pulit. A hosszú vagy keskeny ágyék, az izomszegény ágyék mind hiba. A hosszú ágyékú puli nem lehet kvadratikus. A roskadt ágyék horpadást mutat, ez a legsúlyosabb kötéshiba.
Szukákon a széles medencét, a széles fart kedveljük. A széles far nemcsak tág szülőutat jelent, hanem jól helyeződött csecseket is. A csapott far ellentéte a vízszintes far. Ilyen­kor az ülőgumók feltolódnak a külső csípőszöglet magasságába, és a végbéltájék a ge­rincoszloppal szinte egy magasságba kerül. A csapott far kardos végtagállással, a vízszin­tes far meredek végtagállással jár. Az utóbbi a gyorsaság rovására megy. Túlnőtt a far, ha a farbúb magasabb, mint a mar. Fiatal egyedek gyakran túlnőttek. A sok mozgás ezt a hibát megszünteti. A far szikár izomzata nem hiba, de az izomszegénység elítélendő. Megtörténhet, hogy a farra kunkorodó farok már az ágyéktájékot is takarja. Ha e tájék megítélésében kételyünk támad, úgy elhúzott farok mellett, esetleg tapintással ítéljük meg az ágyékot.

A puli farának bírálatát nagymértékben zavarhatja a farok. A puliról alkotott képhez hozzátartozik a magas fartájék, a látszatra túlnőttség. Pedig nem túlnőtt, hanem a farkát a faron hordja. A fara kissé rövid és enyhén csapott. A rövid és nagymértékben csapott far a farról és a hátulsó végtagról lelógó szőrzetet is keskennyé teszi, s ez amellett, hogy alkatilag is hiba, heterogénné teszi a kutyáról alkotható összképet. A sarlós farok és az egyenesen hordott farok mellett rövidnek és csapottnak tűnik a puli fara.

A farok szilárd vázát a 18 -20. farokcsigolya adja. A puli farkát spitz-szerűen, a kereszt­vagy ágyéktájékra visszakunkorítva tartja. Ezt a faroktartást ma már szigorúan meg­követeljük minden egyedtől. Régebben a zászlós, az egyenes faroktartást megenged­hetőnek tartották, sőt még a lógó farkú egyedeket se zárták ki a tenyésztésből. A meg­változott kívánalom a sarlós farkat sem engedi meg, a többit meg selejtesnek ítéli.
A puli faroktartásának megítélésekor fokozott gondot fordítsunk arra, hogy ismeret környezetben vagy megfélemlítve leengedi a farkát, vagy még be is húzza azt. Ennek elkerülésére nyílt terepen a gazdája vezesse, vagy szabadon mozgassa. Így a megszokott formát mutatja. Némely puli rövid farokkal vagy farokcsonkkal jön a világra. Öröklődő, súlyos hiba. Nemcsak az ilyen egyedeket, de szüleiket is tartsuk távol a tenyésztéstől.

A mellkas űre nagy legyen. A mély és hosszú mellkas a kívánatos forma. Túl dongás mellkast azonban ne kívánjunk, mert széles lábállást okoz, s dülöngélővé teszi a mozgást. A lapos mellkasban kevés helye van a tüdőnek, szívnek s emellett az elülső végtagok szűken állnak.
A mellkast elölről a szegycsont, a vállízület és az első bordák határolják. E tájat szügynek hívjuk. Azt szeretjük, ha a szügyben egy függélyes sík mentén helyeződik a vállbúb és a szegycsont. A közepesen széles, gazdagon izmolt szügy a kívánatos. Az izomszegény szügy hiba. Még súlyosabb hiba a laza szügy, amikor a lapockát és felkart a törzshöz fűző izmok, szalagok lazák. Ilyenkor a mellkas a lapockák között lesüpped, vagy a váll laza, a vállbúbok előrecsúsznak. A hátrahúzódott vállbúbok meg éles szüg3 alkotnak, mert a szegycsont éle tolódik előre. Széles szügy széles lábállást, keskeny szügy keskeny lábállást okoz.
A törzs alsó határvonalának legmélyebb pontja a mellkas vonala, a has ettől hátrafelé enyhén felhúzott. A nagymértékben felhúzott agárhas nemkívánatos forma, mert tartós étvágytalanság, koplalás, esetleg bélférgesség következménye. Keressük az okát és aszerint ítéljük meg. Hengeres a hasforma, ha alsó határvonala a mellkassal egy síkba jut. A csüngő has ennél is mélyebben helyezkedik, lelóg. Ennek a nemkívánatos formának három oka lehet: a laza szervezetű kutyának csüngő hasa van, a sokszor fialt szukának esetleg megnövekedett terjedelmű a hasa, az öreg, kövér kutyáknak lóg a hasuk. Ha a puli hasát bíráljuk, vigyázzunk, hogy ne látszat után ítéljünk. A hosszú, lelógó szőrzet elfedi a hasat, és a ténylegesnél mélyebbnek mutatja.
A hason, a mellkasra is ráhúzódva két sorban 4-5 csecsbimbó van. A csecsbimbók jól elosztottak és épek legyenek. A siket csecsbimbó nem termel tejet. A túl nagy csecsbimbót nem szívesen szopják a kölykök. Némely többször fialt egyed csecsbimbója szoptatási időszak után is megnövekedett nagyságú marad, de az a jó, ha szoptatás után a csecsek eredeti formájukat visszanyerik. A szukák emlője jól fejlett legyen. Meg­felelően fejlett emlőt széles formát mutató egyedeken találunk. A lapos szukák nem jó anyák.

A tenyészegyedek nemiszervét ne feledjük el megnézni. A fejletlen vagy rendellenes nemiszervű egyed tenyésztésre nem való. A nemiszervek épek, működőképesek legyenek. A kanok mindkét heréje leereszkedett legyen. A rejtett heréjűség súlyos hiba, mert öröklődik. Rejtett heréjű egyedet nem szabad tenyésztésbe venni. A hímvessző fejlett és megfelelő helyeződésű legyen. A péra helyeződését és kifolyástól mentes voltát vizs­gáljuk.

Az elülső végtag legfőbb szerepe a törzs alátámasztása és a mellkas szerveinek mente­sítése a rázkódtatástól. Ezért e végtag izmokkal és szalagokkal fűződik a mellkashoz. Ha az izmok és szalagok fűzése nem elég feszes, úgy a lapockák között lesüpped a mellkas, laza a váll, a vállbúb előretolódik, a könyök eláll a törzstől. A laza lapocka­fűzés súlyos hibák sorozatát jelenti. Minél fiatalabbak a kölykök, annál általánosabb a lapocka lazasága. De a rendszeres szabad mozgás, az izommunka feszessé teszi az ina­kat, szalagokat. Ezért nem szabad kevés mozgásra, tétlenségre kárhoztatni a kölyköket. Az elülső szabad végtag tulajdonképpen csak a könyöktájéktól kezdődik. A váll, a fel­kar a törzshöz tartozik. A váll és a felkar szögellése 90° körüli legyen. A puli válla kissé meredek. A felkar hosszú legyen, és ne térjen el a törzs hossztengelyétől, ne álljon széjjel és ne húzódjék a törzs alá.

A könyökízület 120-130°-os legyen. A felkarnak és a két alkarcsontnak ez az ízesülési helye szintén a törzs hossztengelyének irányában legyen. Ha a könyök eláll a törzstől, akkor tág állást és befelé fordult mancsokat találunk. Ha a könyök a mellkas alá húzó­dik, úgy szűk végtagállás és franciásság, kifelé fordult mancsok a következmény. Az előbbi a puli gyorsaságának rovására van, az utóbbi keskeny mellkas velejárója.
Az alkar függélyes helyeződésű és hosszú legyen.

A lábtő s általában az ízületek terjedelmesek, de ne durvák, ne burkoltak legyenek. A duzzadt ízület ásványianyagforgalmi zavar következménye. Ez hiánybetegség követ­keztében jön létre.
Az 5 csontból álló lábközép az ujjakban folytatódik. Az egyes számú lábközép fejletlen és a farkaskörömben végződik, amely rövidebb, nem éri a talajt. A lábközép alkotja a csüdtájékot. E tájékon rugózik az elülső végtag. A meredek csüd nem enyhíti a kódőst, hanem a csontozat viseli a testsúlyt. A puha csüd esetében az ín, a szalag terhelődik, rongálódik. A károsodás elkerülése végett a 45°-os csüdállás a kívánatos. Az ujjak és a körmök a mancsok szilárd vázát adják. Az elülső végtagon 4 ujj éri a földet. Az utolsó ujjperc oldalt lapított, karomcsontnak hívjuk. Nem visel súlyt, haj végén a körömmel, támadó fegyver. A puli mancsa rövid, gömbölyded és feszes. A körmök tömörek, fejlettek, de nem hosszúak és nem keskenyek. A talppárna telt. A mancsok se kifelé, se befelé ne forduljanak, előre irányuljanak.

A hátulsó végtag a test erőforrása. Ezért az a kívánatos, ha a hátulsó végtag csontjai hosszúak, megfelelő szögellésűek, szabályos állásúak és főleg, ha gazdagon izmoltak. A konccsont a medencecsonttal 90°-os szöget alkot. A konccsont a combcsonttal térdben ízesül. Ez az ízület 100-110°-os. Mind a konc-, mind a combcsont hosszú legyen s nagy tömegű izmok tapadjanak e két tájékra. Ha a konc- és combcsont mered úgy magas a farbúb, túlnőtt a puli. A meredek hátulsó végtag még rövidebbé tesz puli amúgy is rövid mozgását. A kis szöget bezáró comb és konc pedig csapott fart kardállást okoz. Az izomszegény hátulsó végtag lapos, és oldalról nézve keskeny. A tehenesség vagy gacsosság a combcsont befelé, összetartó irányát, s az alatta levő végtagrész kifelé fordítottságát jelenti. Oly nagy mértékű is lehet ez a hiba, hogy a két csánk összeér.

A combcsont a lábközépcsonttal vagy hátulsó szárral a csánkban találkozik. Három sorban helyezkednek el a csánkcsontok; rendeltetésük az erőátvitel. A csánk terjedelmes, de tiszta legyen. A lábközepet négy csont alkotja: az 1. számú hiányzik, ennek megfelelően a kutyának négy ujja van. A hátulsó lábközép a szárral egyirányú. A háttulsó csüdre, s mancsokra az az irányadó, amit az elülsőkről elmondottunk. Hátul gyakoribb a puhacsüdűség és a medvetalpúság, mint elöl. Mivel e hibák az ízület rongálását, a szalagok, inak károsodását eredményezik, és mert laza szervezet velejárói szigorúan ítéljük meg.

A szabályos végtagállású puli könnyedén mozog. A szabálytalan végtagállás viszont erőpazarlással jár, sőt a végtag ízülete, csontja, szalagja is károsodik általa. A végtag egymás munkáját akadályozzák. Gyakran már a törzs valamelyik tájának szabálytalanságából következik a végtag nem megfelelő alakulása. Ilyenkor a hiba fokozott mértékben hátrányos. Ha csak haszonegyedként tartjuk a pulit, nem kell nagy gondot fordítani a végtag állására. Tenyészegyedeknél azonban fontos a szabályos végtag, s tudni kell az elbírálás módját is.

Szabályos állású az elülső végtag elölről nézve: a vállbúb közepéről lebocsátott függélyes a láb középtengelyében halad, s a két egyenes egymással párhuzamos. Az elképzelt egyenes a mancsok elülső részének a közepén éri a talajt; oldalról nézve: a könyök­ízület közepéről lebocsátott függélyes a lábközép tengelyében halad a lábtőig. A szár és a csüd a talajjal 45°-os szöget alkot. Szabályos állású a hátulsó végtag hátulról nézve: az ülőgumóról lebocsátott egyenes a láb középtengelyében halad, s a két egyenes egy­mással párhuzamos. A képzelt egyenesek a mancsok hátulsó részének közepén érik a talajt; oldalról nézve: az ülőgumóról lebocsátott egyenes érinti a csánkbúbot és a szár, valamint a lábközép mögött halad, velük párhuzamosan az ujjakig.

Szabálytalan végtagállás az elülső lábakon elölről nézve: a szűk állású puli lábai túl közel helyezkednek egymáshoz. Súlyos hiba. Rendszerint lapos mellkas vagy a mellkas alá húzódott könyök a közvetlen ok. A szűk állású egyedek lábvége legtöbbször kifelé fordított, franciás. A széles szügye, tág állású egyedek lábvége meg befelé fordított, hegyfaltipró. Az előbbi az alátámasztás biztonságát szolgálja, az utóbbi meg a dülöngélő mozgást igyekszik mérsékelni. Az X-állású láb alkarja összetart, a lábtő alatti tájak meg szétállnak, a mancsok kifelé fordulnak. Az O-állást vagy dongalábúságot szigorúan ítéljük meg, mert rendszerint fiatalkori ásványianyagforgalmi zavar következtében a kétoldali végtagok lábtőben mutatnak legnagyobb távolságot; oldalról nézve: előre­állítottságról akkor beszélünk, ha rövid vagy meredek felkar folytán a szabályostól előrébb helyeződik a végtag. Hátraállított a puli, ha a láb hátratolva viseli a testsúlyt. Ez gyakori végtagforma. Hibája, hogy rövidíti a törzset, illetve még böködőbbé teszi a mozgást, rövidíti a lépést. A borjúláb a függélyestől lábtőben hátrafelé elhajlik. A mankós állás (térdes állás) az előbbi ellentéte, amikor lábtőben előrefelé törik meg a lábvégtengely. Mind a kettő súlyos hiba, mert laza ízületre, laza szervezetre vall. Medvetalp bár ritkábban, de az elülső végtagon is előfordul. Ilyenkor már a lábközép éri a talajt. Puha szervezet velejárója. Szabálytalan végtagállás a hátulsó lábon hátulról nézve: tehenes vagy gacsos állású a puli, ha a csánkok közelebb vannak egymáshoz, mint a térdek vagy a mancsok. Súlyos formája, amikor csánkköszörüléssé fajul, a csán­kok akadályozzák egymás munkáját. A gacsos lábvég kifelé fordul. Az O-láb dongaállás az előbbi ellentéte, de még annál is súlyosabb hiba; oldalról nézve a karólábúság kifeszített, meredek forma. Rendszerint túlnőtté teszi az egyedet. A kardállás meg behajlított csánkszögellést jelent. A lábvég has alá tolódott. Gyakran medvetalpúságig fokozódik. Alacsonnyá és csapottá teszi a pulit.

Bőr. A puli bőre sok pigmentet tartalmaz, fekete, kékesfekete, palaszürke. A legjobban szembetűnik a nem szőrözött, szabad bőrfelületeken, mint a szemhéjszél, az orrtükör, az ajak, a talppárna. Ezek mind feketék legyenek. A szájpadlás egyöntetűen sötétszürke vagy sötét alapon pigmentfoltos legyen. A nyelv mindig élénkpiros. A szem szivárványhártyája sötét pigmentű fekete vagy sötétbarna. A körmök feketék vagy szürkék. A has alja is egyöntetűen pigmentált.
A kismértékű pigmenthiány világosabb színeződésben mutatkozik. Majd pigment nélküli hússzínű foltok jelennek meg. A csökkent pigmentáltság - világosabb szürke bőr, világosabb szürke szabad bőrfelületek, világosbarna szem - hibának ­számít.
A foltos pigmenthiány, s a sárga, világoskék vagy csókaszem már kizáró ok. Ilyen egyedet ne állítsunk tenyésztésbe, mert e súlyos pigmenthibát még hosszú évek fáradtságos és szigorú tenyészmunkájával sem lehet teljesen kiküszöbölni. A szügyön 5 cm átmérőjűnél kisebb pigmenthiányos bőrfelület, amelyből fehér szőrök nőnek, megengedhető. A nagyobb folt már súlyos hibának számít. A teljesen pigmenthiányos egyed selejt. A szürke és a fehér puli bőrszínét is azonos elvek és azonos szigor alkalmazásával ítéljük meg, mint a feketéét. Bármilyen színű is a szőrzet, az a bőr színeződését nem változtathatja meg.

Szőrzet. A puli különlegessége, egyik legnagyobb értéke szőrzete. Szőrzete annyi formában, jellegben jelenik meg, oly sokféle beavatkozást, alakítást tűr, hogy az emberi szépérzéknek, cselekvőkészségnek széles területet biztosít. Minden bizonnyal e szőzet nagymértékben hozzájárult a puli kulturálódásához, kitenyésztéséhez.
A puli bundáját szétszedve szőrszigeteket, tincseket találunk. A tincsek durvább felszőrökből és finomabb pehelyszálakból állnak. Ezenkívül megkülönböztetünk még ­működésük szerint elkülönülő tapintó, érző és pillaszőröket.
A pehelyszálak bélanyag (velőállomány) nélküliek. Ezek a legfinomabbak. Át- meg átszövik a bundát. A hosszú szőr és a pehelyszál nem minden esetben különül el jel­lemzően. Az átmeneti alakok sokfélesége állapítható meg a szőrköntösben. Az ápolatlan puli szőrköntösének megjelenési formáját az egyes szőrféleségek aránya határozza meg. Az egyes szőrféleségek túlsúlya a következő jelleget adja a bundának: ha a felszőrök száma nagy, akkor nyitott szőrzetről beszélünk, laza, összefüggéstelen lesz a szőrköntös. A túl sok pehelyszál hatalmas nemezzé szövi össze a bundát. A hosszú szőrök hullámos lefutású zsinórokat képezhetnek.
Szólni kell még a felszőrök egy különleges állapotáról. Nem mindig egyenlő vastag lefutásúak, hanem néhol megvastagodnak, máshol pedig elvékonyodnak. Az elvéko­nyodott helyeken esetleg megszűnik a velőállomány folytonossága is. Ez a jelenség a juh gyapjúszálainál is ismeretes, hűtlenedésnek hívják. A hűtlenedés a pehelyszálakon is előfordulhat. A szőrszálak hűtlenedése egyik oka a nemezesedésnek. Az elhűtlenedett helyeken fokozott mértékben hajlik, zsugorodik a szőr, s így inkább előfordulhat, hogy az elhalt szőrszál nem esik ki, hanem összefonódik, nemezesedik.

A szőrzet hossza testtájanként változó. A far, farok, az ágyék és a konctájék szőre a leghosszabb (8 -18 cm), valamivel rövidebbek az oldalak, a hát, a hátulsó láb, a szügy szőrzete (6-10 cm), még rövidebb a has, a nyak, az elülső végtag szőre (6-8 cm), legrövidebb a fejé és a mancsoké (4 -6 cm).
Az újszülött puli szőre rövid, kb. 0,5-1 cm, fényes, göndör, erősen hullámos, kevésbé hullámos vagy sima lefutású. A göndörödés olyan mérvű is lehet, mint a perzsabunda szőre. A kölyök kétszer váltja a szőrét. Az első szőrváltás szopós korban történik, amikor a rövid, fényes szőrt 4-6 cm hosszú, tömött, enyhén hullámos vagy sima le­futású, finom tapintású, lazán összeálló, dús, mackószerű szőr váltja. Ez az elálló kölyök­szőr eltünteti a testtájakat. Roppant nehéz a kölyök testarányait, de a szőrzetének minőségét is megítélni. Az biztos, hogy a kölyökszőr minősége és a szőr formája nem állandó. Ezért igen nagy lehet a tévedés valószínűsége. A szopóskori megítélés minden­ben biztosabb alapot jelenthet, mint a kölyökkori.
Ahogy idősödik a kölyök, úgy váltja kölyökszőrét (9=11 hónapos korban). A 14-16 hónapos, tenyészérett egyed már végleges szőrét mutatja, csak formája még nem olyan tökéletes, mint fél év múlva. Hosszúságban és a lefutás milyenségében várható még nagyobbmérvű alakulás. Teljes szépségét kétéves korában mutatja a puli szőre.

A puli szőrköntöse összességében lehet: gubancos, nemezes, szalagos, zsinóros jellegű, zsinóros, nyílt, sima, selymes és rövid szőrzet. Az ápoltság foka szerint meg: ápolatlan, kevésbé ápolt, ápolt és agyonápolt. Az ápoltság vagy ápolatlanság mindegyik szőrformán belül előfordulhat. Ebben a fejezetben csak a szőr genetikai megjelenéséről esik szó, az ápolással alakított formát a szőrápolásról írt rész tárgyalja.

Az agyonápolás (fürösztés, kefélés, fésülés) megváltoztatja a szőr eredeti jellegét, és egységesen egy igen furcsa, szokatlan, sündisznószerű, minden irányba elálló szőrzetet ad. Hosszan tartó vita tárgya volt, hogy melyik szőrforma az ősi; milyen volt az ősi puli szőrzete. Két vélemény alakult ki. Az egyik hívei azt tartották, hogy az ősi szőrzet a nemezes, s ez ad igazi fajtajelleget, minden más selejtezendő. Mellesleg megjegyzendő, hogy a páncélszerű nemezesedést, a gubancosságot ők is hibáztatták. Mások a zsinóros szőrt helyezték előtérbe. A mai divat is ez utóbbi iránynak kedvez. Lényegében a felsző­rök és a pehelyszálak aránya határozza meg a szőrköntös megjelenési formáját.A zsi­nóros szőrű egyedek fajtatisztaságához nem férhet kétség; szőrváltozatnak tekinten­dők. A két szélsőséges formát, a nemezest és a zsinórost elkülönítve eddig még sohasem tenyésztették. Mivel a puli egyre szélesebb körben terjed, megokolt, hogy s: kérdésében tisztán lássunk. Szőrzetalakulásáról elterjedt téves nézetek helyett e tulajdonságban is nekünk kell standardot adni.

A gubancos szőrformára a pehelyszálak nagyfokú nemezesítő hatása a jellemző. Elhanyagolt, páncélszerű, szerkezet nélküli szőrköntös. Tenyésztésben tartható, de nemkívánatos. Ha a nemezek keskenyek, szalagos formáról beszélünk. A zsinóros a tincsek zsinórszerű formákat képeznek, amelyek hosszan lecsüngők, több hosszú szőrrel és kevesebb pehelyszállal. A fürtös szőrzet némely kölyökre jellemző, nagyfokú hullámosságot mutat, de rendszerint rövidebb, mint amilyen szőrformát a pulitól megkívánunk, idős egyedeken ezért nem szeretjük. A nyílt szőrzetre a sok felszőr nyomja reá a bélyegét. Hibás szőrforma. A sima lefutású szőr középhosszú és egyenes, nem hullámos, nem nemezes. Hasonlatos a nyitott kölyökszőrhöz, de állandósult forma, és nem idő­szakos. Ugyancsak kifogásoljuk. A selymes szőrzet nyílt, sima és emellett még finom és fényes. Máltai selyemkutya jellegű. Selejtezendő alakulás. A rövid szőr nem puli­jelleg.

A leírt szőrformák a szőrzet eredeti jellegét jelentik. Az ápolás és tartás, a munka és a kutya állapota alakíthatja az öröklött szőrforma megjelenését. A gubancos szőrforma csak kismértékben alakítható. A nemezes, a szalagos, a zsinóros formák mint kívánatos jellegek, nagyobb mértékben alakíthatók. A fürtös szőr inkább a pumira jellemző. A nyílt, a sima, a selymes és a rövid szőrt nehéz lenne formázni, de nem is kell, mert nemkívánatos puli szőrformák.

A tartás hatása abban jelentkezik, hogy az állatok mellett dolgozó puli szőre rövidül, a fű, a bozót és még sok-sok természetes akadály koptatja, rövidíti a szőrt. Különösen rövidül a lábvég és a törzs oldalán. A pásztor is rövidíteni szokta tavasszal, nyáron a szőrt. A vad muhar, a bogáncs a gubancosodást mozdítja elő. Dolgozó pulitól sohase követeljünk olyan szőrformát, mint amilyet a kertben, a villában vagy éppen a lakásban tartott puli mutat. A lakásban tartott puli szőre olyan hosszú is lehet, hogy a földet söpri, jeléül annak, hogy még kiadós mozgatásban sem részesül az állat.

A kutya állapota annyiban befolyásolja a szőrzetet, hogy az ellésen, szoptatáson átesett szukák gyakran levetkőznek. Ennek a lényege, hogy a szervezet szűkös táplálóanyag-ellátása idején a nyak, a mellkas hosszú tincsei kihullanak. Ha nagyszámú az alom, rossz a takarmányozás, a puli az egész test hosszú szőrzetét is levetheti. A hátrányos, káros behatás elmúltával ismét szép szőrt növeszt az egyed. Mivel táplálkozási zavar idézi elő a részleges vagy teljes levetkőzést, e tény magyarázatát adja annak is, hogy a kanokon is tapasztaljuk e jelenséget. A levet­kőzés pillanatnyi állapotot jelent csak. Legfeljebb arról lehet szó, hogy egy bizonyos idő­pontban kiállítási bírálatra alkalmatlan az egyed. Némely család egyedei hamarabb le­vetkőznek.

Szín és jegyek. Régebben a pulit többféle színben tenyésztették. Ez ma már nem szoká­sos. A divat és a céltudatos tenyésztői munka aránylag rövid idő alatt megváltoztatta a sokszínűséget. Ötven éve még azt tartották, hogy fekete puli nincs is, de ha akad az bizonyára nem fajtatiszta. Ma pedig bosszankodik a tenyésztő, ha az alomban szürke kölyköt talál. A tenyésztők többségének törekvése a fekete színre irányul. Minél egyöntetűbb a fekete, annál jobbnak tartják. A szürke szín különböző változata megengedett és szép is. Kár lenne veszendőbe hagyni ezt a jó rejtő-színt mutató árnyalatot. Fehér puli ma már csak néhány tenyésztőnél található. A fajtatiszta és szép egyedek tiszta fehérek, sárga foltot vagy sárgás árnyalatot nem mutatnak.
Egy fajta értékét, változatosságát nagymértékben lecsökkenti az, ha kevés vagy egyetlen változatban állítják elő. Fokozottan vonatkozik ez olyan fajtára, amely szépérzékünkre is hat, illetve, amely sport-tenyészcélt is szolgál.
A puli sokszínűsége mellett azonban fel kell hívni a figyelmet egy fontos alapkívána­lomra: mindegyik változat pigmentált bőrű, sötét pigmentű, semmiképpen se tarka, és jegyes se legyen

A fehér puli nem albínó! Az albínó állat bőre hússzínű. Az albínó kutyánál tehát hús­színű az orrtükör, a szájszél, a szájpadlás, a talppárna, a hasalj. Szeme színtelen, illetve a hajszálerek áttetszősége folytán pirosnak tűnő. Akad olyan egyed is, amely részleges albínó, amelyiknek a szeme kék. Ha ilyen kékszemű albínó kutyát tenyésztésbe hasonló párral színes egyedeket is kaptak. Ez azt tisztázta, hogy a részleges képesek színes egyedeket is a világra hozni. A teljes albínó egyedek értéke csökkent, bőrük érzékeny, gyulladásra hajlamos. Szervezetük ellenállóképessége csökkent. A fehér puli bőrében van festőanyag. Ugyanolyan pigmentáltságot követelünk fehér pulitól is, mint a feketétől, kivéve a szőr színét. Tehát a fehér puli orrtükre, szájszéle, szájpadlása, hasalja, talppárnái, körmei, s általában a bőre sötét pigmentű. Ha a szőr között megnézzük a bőrt, az sem hússzínű, hanem pigmentált.

A jegyek fogalma alatt a fejen, a szügyön, a mellen, a hason előforduló pigmenthiányos foltokat értjük, valamint a lábvégek kisebb-nagyobb mérvű, de szintén pigmenthiányos bőrét. A foltok helyén a bőr hússzínű, a belőle kinövő szőr fehér. Jegyes lehet a puli, a szürke puli, de a fehér is.
Törzskönyvezésünk egyik fogyatékossága, amit az érvényben levő szabvány is, hogy jegy és jegy között különbséget tesz. Törzskönyvezéskor ugyanis súlyos hiba az 5 cm-t meghaladó átmérőjű fehér jegy, illetve a lábvégeken, a talpon álláskor is észrevehető fehér folt. Ha ennél nagyobb a fehér jegy, akkor az egyedet kizárják a törzskönyvből. Ez a kitétel azt is jelenti, hogy az említetteknél kisebb jegy nem marasztalja el az egyedet. Örökléstanilag ez meglehetésen pontatlan fogalmazás.

A tarkázottság kérdéséről ma azt mondjuk és írjuk, hogy bár a puli sokszínű kutya, de nem tarka. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy régen volt közöttük egyed is. Erre tanúság lehet a törzskönyv, emellett bizonyítanak a régi feljegyzések is. A puli közeli rokonai között is akad tarka. A tarkázottság legkönnyebben elkerülhető a fekete pulin. Már nehezebb a dolog a szürkén, és még nehezebb a fehéren. Ha a fekete pulin bármilyen színű tarka folt van, az feltűnő és az egyedet kiselejtezzük. A szürke egyedeken már a foltok felismerése is nehezebb. Esetleg hajlamosak vagyunk arra, hogy a fehér-fekete színkeverék rovására írjuk a tarkázottságot. Megalkuszunk vele. A fehéren fellelhető vörhenyes és zsemleszínű foltok eltűnését pedig a kortól reméljük. Persze ez önámítás, és ezért nehéz a szürkét és a fehéret tiszta színben kitenyészteni.
A csokoládébarna színű pulit (ilyen a bőr színe is) selejtezzük ki, mert ezzel egy múltbeli mellékhatástól kívánunk megszabadulni - az uszkár barna színétől.
A régi törzskönyvek alapján olyan kép alakul ki előttünk a puli őséről, hogy az csokoládébarna sohasem volt. Tehát ez a szín csak az uszkárral történt keresztezés útján ke­rülhetett a puliba. Mivel ilyen keresztezést nem óhajtunk, ezért a barna egyedektől mindenképpen meg akarunk szabadulni. A barna szín tehát kizáró ok, keveredett, tű­zött formában is.

A színre kiválasztásban az első szelekciós munkát és - mondhatjuk - a legradikálisab­bat akkor végezzük, amikor az újszülöttek napvilágot látnak. A tenyésztők a nem meg­felelő egyedeket kiirtják, gondolván, hogy ezzel teljes mértékben eleget tettek a tenyész­tési szabályoknak, vagy legalábbis szín dolgában tökéletes munkát végeztek. Pedig tulajdonképpen csak a legszélsőségesebb egyedeket semmisítették meg, de annak a lehetőségét semmiképpen se zárták ki, hogy a szülők után a jövőben ugyanilyen egyedek napvilágot ne lássanak, és az életben hagyott szerencsés teljes testvérek azt a tulajdon­ságot, amiért a szélsőségesebb édes testvérüket kizárták az élők sorából, tovább ne örökítsék.
A puli színének öröklődéséről keveset tudunk. Ilyen irányú tudományos vizsgálatok még kevés adatot gyűjtöttek össze. Az irodalmi adatok és megfigyelések alapján az előbbiekben említett szín-tulajdonságoknak a következő örökléstanilag alátámasztott magyarázatát adhatjuk.
A tarkázottság domináns, az egyszínűség recesszív. Ezért volt aránylag könnyű meg­szabadulni a tarkától mint tulajdonságtól. A fekete szín domináns. Domináns fekete domináns feketével pároztatva csak ugyanilyen utódot ad. A fekete szín dominanciája viszont azt is jelenti, hogy ez elnyomja az összes többi színt, tehát ha heterozigóta feketék a szülők, úgy utódaik között minden egyéb színű egyed is napvilágot láthat. Ha két fekete szülő utódai között más színű egyedek is fellelhetők, akkor a szülők hetero­zigóták. Átpárosítással ki lehet szűrni, hogy melyik szülő milyen genotípusú.

A fehér szín hiposztatikus mind a feketével, mind a szürkével szemben. A fehér színű egyed éppen ezért, ha kihasad, öröklési anyagában csak saját színét viszi, tehát az ilyen egyedek egymás között pároztatva csak fehéret adnak. (A legújabb vizsgálatok viszont azt mutatnák, hogy teljes fehér szülőknek tiszta krémszínű utóda is lehet, tehát a krém­szín még a fehérrel szemben is hiposztatikusnak mutatkozik.) A szürke hiposztatikus a feketével szemben, de episztatikus a fehérrel. Két fekete szülőnek lehet szürke utóda, két szürke szülőnek lehet fehér utóda is.
A barna recesszív tulajdonság a feketével szemben. Heterozigóta fekete szülő barna kölyke, de két barna egyed csak barna utódot ad. Ha az alomban barna kölyök van, akkor mindkét őst és a testvéreket is ki kell vonni a tenyésztésből, mert mindegyik ősnek meg kellett adni a lehetőséget a barna szín megjelenéséhez.

Mind a kölyökkori szürkeséget, mind pedig a kiszürkülést külön-külön gén okozza, tehát ennek is van öröklésmenete, csak kevéssé ismert. Hasonlóképpen kevéssé tisztázott a szürke különféle megjelenési formája, mint pl. a fehér és a fekete szíj váltakozása, vagy a rétegezettség.
A puli színéről elmondottakat összefoglalva azt mondhatjuk, hogy napjainkban sokszínű, de sohasem tarka. A jegyek teljes megszüntetése megokolt. Szükséges legalább három színváltozatban kitenyészteni a pulit: a teljes feketét, a teljes feketét, a teljes fehéret és a szürke különböző árnyalatait.
A hegszövetből, a mélyebb sebzések helyén esetleg fehér szőrök nőnek. Az ilyen fehér foltok nem öröklődnek, nem is ítéljük meg úgy, mint az öröklötteket. Kiállításon kevesebb értékpontot kap ugyan az ilyen sérülésből adódó fehérfoltos egyed (a szépség rovására írják), de a tenyésztésben ez semmi hátrányt nem jelent.

Mozgás. Mozgás közben tudjuk elbírálni, hogy milyen élénken viszi előre lábi a végtagok nem akadályozzák-e egymás munkáját; mozgás közben a törzs egyes részei oldalmozgást nem végeznek-e; elég magas, és eléggé térölelő-e a mozgás közben a lábnyomok egymással párhuzamos két egyenes mentén esnek.
A puli lépése nem hosszú, gyakran böködő. Vágtája rövid, elaprózó, szökd igen gyors, élénk. A rövid, jól zárt törzs gyors és élénk fordulatokra teszi pulit. A lomha mozgás, a vontatott végtag-előrevitel súlyos hiba, mert rendeltetésének az ilyen kutya nem felelhet meg.

Értékmérő tulajdonságok: A puli testtájainak bírálatát, értékelését az előbbiekben adtuk. Az összkép kialakításához foglalkoznunk kell az egyéb értékmérőkkel is. Ezek egy része belső tulajdonság (pl. vérmérséklet, típus, tanulékonyság stb.), a másik csoport meg a részeire felbontott és elbírált test összegezéséből, szintéziséből adódik (pl. arányosság, fejlettség stb.).
A bíráló, de a jó tenyésztő sem elégedhet meg csak a külső megítélésével. A belső értékmérők a külső formával együtt, a szervezet egészének értékelése adja a puli összképét.

Vérmérséklet. A puli élénk vérmérsékletű kutya. Õsi foglalkozásában csak azok az egye­dek maradhattak fenn, amelyek dacolva a külső körülményekkel (időjárás stb.), mindig élénk vérmérsékletűek, mozgékonyak, munkára készek és azt gyorsan teljesítők voltak. Az elfekvést semmilyen körülmények mellett sem nézték el a pulinak. Ez a természetes szelekció azt eredményezte, hogy a fajta minden egyede - egészen ritka a kivétel ­élénk vérmérsékletében egységes, egyöntetű. A vérmérsékletbeli nagy egyöntetűség azonban nem azt jelenti, hogy e tulajdonsággal nem kell törődni, mert még a legjobb képességet is el lehet rontani, ha a tenyésztés tartósan ellene dolgozik.
Õrködjünk, hogy a puli ne legyen lusta, lomha, flegmatikus. Ha ilyet találunk, azonnal selejtezzük ki. A vérmérséklet elbírálása eléggé bonyolult kérdés. A tenyésztő, aki mindennap, s különböző helyzetekben látja kutyáját, pontosan tudja, hogy milyen a vérmérséklete. De a bíráló, aki egyszeri megtekintéskor ítél, nehéz helyzetben van. A kutya élénksége, mindenre figyelése jó jel. Raitsits említ könyvében egy igen elmés próbát, amelyet a pásztorok használtak a puli vérmérsékletének megítélésére. Ha a puli előtt, eldobási szándék kinyilvánításával kavicsot, fadarabot felveszünk, azt guggoló helyzetben fújjuk, és pulink ezt véleménynyilvánítás (hangadás, vakogás) nélkül, kö­zömbösen tűri, úgy vérmérséklete nem megfelelő.

Szervezeti szilárdság. A puli szilárd szervezete biztosítéka a tartós munkavégzésnek, a megfelelő életenergiának és a nagy ellenállóképességnek.
A juhnyáj mellé kisigényű és szilárd szervezetű terelő kutya kellett. A durva, nehezebb puli nem bírta volna a külterjes tartást. Terelés közben jobban károsította volna a nyájat és nem lett volna elég mozgékony.

Típus, konstrukció. A típus nemcsak használati azonosságot, hanem bizonyos, a célnak megfelelő formát is jelent. A megfelelő típus idővel változhat, tehát nem állandó. Tenyésztették a pulit nagy, rendőrkutya jellegben is. Azóta a tenyészcél változott, és ezt a típust ma már nem tenyésztjük. A típus a jobb, tökéletesebb, egyszóval termelé­kenyebb egyedek azonos csoportját foglalja magában.
A konstitúció (alkat) arról ad felvilágosítást, hogy milyen az egyed szervezetének az anyaga, a testformája, hogyan működnek szervei, hogyan viszonyul környezetéhez. A pulit a szilárd alkat mellett a „finom" jelzővel lehet leginkább jellemezni. Sem a durva, laza egyedek, sem a túl finom alkat nem megfelelő.

Kondíció az egyed tápláltsági állapotát jelöli. A tenyészkondícióról akkor beszélünk, ha jó erőben van a puli, nincs rajta felesleges háj, de nem is hiányzik róla izom sem. Az ilyen egyed a tenyésztéssel járó szervezeti megerőltetést (magzat kihordása, szopta fedezés) minden különös nehézség nélkül bírja. A kiállítási kondíció a pulinál egy kissé könnyebb súlyt jelöl, mint a tenyészkondíció. A munkakondíció az előbb említett mindkettőnél könnyebb formát kíván. De ez a súlycsökkenés nem fokozódhat rossz kondícióvá. Az igen jó kondíció kövér kutyát jelöl. Ilyen legfeljebb a kiöregedett, szeretetből tartott egyed lehet. Bírálatkor arra vigyázzunk, hogy ha a két véglet az igen jó és igen rossz kondícióval kerülünk szembe, ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Az igen jó kondíció takarója a hibáknak. A rossz kondíció meg ott is hibát mutat, ahol lényegében az nincs is.

Fejlettség, izmoltság. Az egyedek érdemi bírálásához ismernünk kell az átlagos méreteket. A magassági méret mindig botmérték, mert az az idők folyamán, a kondíció alakulásával kevésbé változik.

A puli etetése: A puli igénytelensége közismert. Ilyenné tette a pásztorélet sok viszon­tagsága. Ez a kisigényűség azonban ne legyen koplaltatás, vagy egyoldalú táplálás. A koplaltatás csökkenti az életenergiát. Az egyoldalú takarmányozás hiánybetegséget okozhat.
Napjában egyszer, kétszer vagy háromszor etessünk. A kifejlett munkakutya beéri az egyszeri etetéssel. A vemhes egyedeket kétszer etetjük. Egy-egy etetésre éppen annyi élelmet adjunk, amennyit jó étvággyal elfogyaszt a kutya, és amennyi a szükséges táp­lálóanyagot tartalmazza. A megmaradt eleséget, mivel nyáron hamar romlik, ne ad­juk még egyszer a puli elé. Télen meg kihűl a maradék, a puli pedig legszívesebben a meleg, de nem forró eledelt szereti.
A puli etetésének alapja a konyhai hulladék. Négytagú család konyhahulladéka egy pulit bőségesen ellát. A húsfélét lehet nyersen is etetni, de jobb felfőzni. A teljes és a lefö­lözött tej jó takarmány. Az utóbbit csak forralva etessük, mert a megsavanyodott tej gyomor- és bélhurutot okozhat.
A főzelékféléket a szokásosnál bátrabban adhatjuk. Ha sok húshoz jutunk, diétás okból hetente egyszer akkor is tartsunk hústalan napot. A moslékszerű takarmánya sűrűn folyósan adjuk. Híg takarmányt adni sem nem gazdaságos, sem nem célszerű. A folyadékot ivóvíz alakban adjuk a kutya elé, így annyit fogyaszt belőle, amennyire szüksége van.
A takarmányliszteket, darákat, állati takarmányozásra előállított pelyhesített takarmányokat felfőzve vagy leforrázva adjuk. Ne feledkezzünk meg a nyersen apróra vág vöröshagyma és fokhagyma etetéséről. Mint féregűző szer (giliszta ellen) jó hatású.

Tartás, elhelyezés, ápolás: A puli évezredeken át igénytelenségre szelektálódott. Az igényes családok, vonalak, egyedek nem bírták a pusztai rideg környezetet.
A pásztor nem is törődött különösképpen kutyája elhelyezésével. De nem is kell törődnie, mert az kialakult ősi ösztönével maga is megtalálta azt a védelmet, amire szüksége volt. Bundája - különösen a pehelyszálak - kitűnő hőszigetelő rétes képezett. A szél és a zord idő elől szétvédte szárnyékba húzódott. Ilyen körülmény között csak az igénytelen, szívós, szilárd szervezetű egyedek maradhattak meg. A pusztai múlt magyarázza a városi ember előtt érthetetlennek látszó tényt, hogy még tél sem az ólát választja gyakran a puli pihenőhelyéül, hanem a puszta földet vagy avart.

A puli tehát semmiképpen sem igényli a kényeztető tartást. Más kérdés, hogy a város származott pulik hogyan állnak az igénytelenséggel.
Rajtunk áll, hogy szobakutyává tesszük-e a pulit vagy sem. Általános a vélemény, hogy őrizzük meg a puli igénytelenségét, s ha lesz is luxusváltozat, az ne keveredjék vele.

A puli elhelyezésére vagy ólat használunk, vagy megfelel a közönséges láda is. Az helyezés leglényegesebb szabálya: széltől védett helyet jelentsen a puli részére; szár fekvőhelyet nyújtson; a csapadék ne érje a pihenő állatot.
A férőhely nagyságának megállapításakor már előre gondoljuk meg azt, hogy csak egy-egy munkakutya részére készül-e az, vagy tenyésztési célokat is szolgál. Az utóbbi alapterülete kétszerese is lehet az előbbinek.
A puli számára az a legtermészetszerűbb elhelyezés, ha az egész ház környékét, az egész udvart járja. Előfordulhat, hogy bizonyos okok csökkentik szabad mozgását. Sokan azért is nem tartanak pulit, mert úgy gondolják, hogy az egész kert veteményét letiporja. Szokás a futókarikás, vezetődrótos elhelyezés is. Végszükségképpen kennel­szerű elhelyezést biztosítsunk. A kifutó olyan helyen legyen, ahol árnyék és napfény is van. A kifutó­ban van az ól is. A kennel naponkénti tisztogatásáról gondoskodni kell. A koloncos tartási mód állatkínzás, amikor kisebb-nagyobb koloncfát kötnek a nyakörvhöz vala­milyen célból (ne űzze a vadat, ne kóboroljon el).

A puli szőrzetének ápolása. A gubancos, nemezes szőrű pásztorkutya-fajtáink ősi szőr­ápolását a természet, s részben a pásztor végezte. Feltehető, s valószínű is, hogy a túl nagy és hosszú nemezektől tavasszal, nyáron a pásztor megszabadította kutyáját. A hosszú szőrzet különben mozgásukban is akadályt jelentett. A legelő bozótja, füve a mindennapi kefélést helyettesítette: szaggatta, formálta a bundát. Kultúrkörülmények között azonban zavartalanul nőtt és nemezesedett a szőrzet.
Az újszülött hullámos vagy göndör, esetleg simább lefutású, rövidebb szőrét ápolni nem kell. Az anya megfelelő ápolásban részesíti azt. Ezt a szőrt szopós korban 4-6 (komondor esetében kb. 10 cm-es), tömött, enyhén hullámos vagy sima lefutású, fin tapintatú, dús „mackószerű" kölyökszőr váltja fel. A kölyökszőrt sem kell külön ápolásban részesíteni. Egyetlen ápolási eszköze a kefe, a kihullott szőrzet és a tisztátalanság eltávolítására. Ne fürdessük a kölyköket, mert a fürdetett és agyonápolt kölyökszőr még tompább fényű, sőt a fekete is rőtvörös lesz, és elveszti zsírtartalmát, ellenálló képessége, minősége romlik. A gyakran fürdetett kutyát a meghűlés is veszélyezteti. Ahogy erősödik az egyed, úgy váltja kölyökszőrét (9-11 hónapos korban).

A kölyökszőr váltásának ideje a szőrköntös kialakulásának kritikus szakasza. Ápolásánál a következőket kell figyelembe venni:

1. A puli és a komondor szőrét naponként fésülni, kefélni nem kell, mert ezáltal old szokatlan megjelenésű egyedet kapunk, amelyik gyakorlati fogalmaink szerint nem puli vagy komondor. Állandó fésülés következtében a pulin 5-7, a komondoron meg 7-12 cm hosszú, elhalt szőrszálat nem tartalmazó, agyonápolt szőrt kapunk, am eláll a testtől, laza és kissé merev, szálkás bunda benyomását kelti. Az ilyen egyed nagyságbeli és szélességi méreteit meghamisítva mutatja, és fajtajelleg nélküli hatást ki Egyes külföldi államokban néha kiállításokon is ilyen szőrrel jelennek meg a pulik a komondorok. Ahogy az uszkár fajtajellegéhez hozzátartozik a trimmelés, úgy a puli és a komondor fajtajellegéhez az ápolt, zsinóros vagy nemezes szőrzet tartozik. Az agyonápolt, kifésült szőr minőségét a gyakorlat szabályai szerint nem is lehet elbírálni.

2. A puli, a komondor szőre genetikailag vagy zsinóros, vagy nemezes, vagy ezek keveredésének sokféle változata lehet. A genetikailag zsinóros jelleg fenntartása okozza legkevesebb munkát, mert teljes ápolatlanság esetében sem képez páncélszerűen összeállt nemezeket.

3. A nemezes jellegű szőrzet teljesen magára hagyva, előbb-utóbb páncélszerű lesz rontja az egyedről alkotható homogén képet.

4. A puli és a komondor szőrét a szőr minősége szerint kevesebb vagy több ápolásban kell részesíteni. A szőrápolás célja: zsinóros, szalagos (sallangos) vagy kisnerce; állapot fenntartása, kialakítása. Legjobb, ha a 9-11 hónapos kölykön kezdjük a kívánt szőrforma kialakítását. A pehelyszálak nagyobb mértékben ugyanis ettől kezdve szövik át a tincseket, majd a bunda egyre nagyobb részét, s nemezesedni kezd a szőrzet.
Ehhez a kutyát nem kell füröszteni, a fürösztés csak hátrányos lehet. A különösen szennyezett szőrzetet (száj körül, végbéltájék körül, lábvégeken) ajánlatos lemosni, kiáztatni. A genetikailag zsinóros szőrzet esetében csak a zsinórok elrendeződésére és ritkán durva lekefélésére kell gondolni. A nemezesedő szőrzettel egészen más a hely­zet.
A nemezesedő szőrből a zsinóros jellegtől a szalagos és kisnemezes jellegig mindegyik forma előállítható. A legtöbb munkát a nemezesedő szőrzetből előállított zsinóros és szalagos forma létrehozása jelenti. A zsinór, a szalag, a kisnemez alapja a bőrfelületen szőrsziget alakban már adott. Arra kell csak ügyelni, hogy a zsinórok, tincsek önállóságát a pehelyszálak vagy az elhűtelenedett felszőrök meg ne szüntessék. Ha kölyökkorban kezdjük az ápolást, akkor a finomabb, majd durvább kefe az ápolási eszköz. A zsinórba, a szalagba, a kisnemezbe be nem épült, átszövő szőrszálakat kikeféljük.
Az elhanyagolt szőrzetből a kívánt állapot előállítása nehéz. A nagy, durva nemezeket meg kell szüntetni. A szőr hegyétől kiindulva a koloncokat vagy kézzel szaggassuk fel, vagy, ha ez nem sikerülne, ollóval vágjuk hosszába a kívánt szélességben. Ezután a szét­szedett szőrköntöst kikeféljük. Különösen ügyeljünk a száj, a szájzug körüli, a vég­tagok, a has és a végbél környéki szőrzet alakulására. E tájakon ugyanis könnyen koloncosodik a szőr.